Írásaimból

A FÉNY GYERMEKEI

Egy nyugdíjas primadonna agyonbagózott hangjára emlékeztető varjú károgás hullott a fejemre, ahogy visszafelé sétáltam az INARI TŰZOLTÁROK között kanyargó mohás úton.

Sok érdeklődő látogatóval találkoztam az utam során, akik szintén ezen a tájon töltötték a napjukat megmászva az Inari Szentélyek szintjeit, följutva egészen a hegy panorámás csúcsáig. Kiotó nyugodt látképe és a megzabolázatlan felhők fodros hullámai a jutalma mindenkinek, aki följutott idáig…

A hangtalanul suhanó patakon túl az erdő fáin tanyázó fekete madarak ki tudja miről társalogtak, ide-odaröpködve mustrálva a merész látogatót?

Szabadnak és érzékenyen nyitottnak éreztem ma magam; az sem zökkentett ki ebből az állapotomból, hogy emberek jöttek-mentek mellettem, nevetve, összeölelkezve mobilozgattak folyamatosan…

Mikor a narancsvörös TORII soron haladtam végig, a „dimenzió kapu féreglyukain” áramolva egy különös hangra lettem figyelmes. Mintha tábortűz szikrái pattogtak volna, csillagait lövelve a téli égbolt terméketlen bársonyára. Nem sokára egy monoton, egyhangú kántálással összeolvadva, hivogatóan megcsiklandozta a kíváncsiságomat.

– Gyerünk! Mi lehet ez? Csak ne hagyják abba, hogy lencsevégre kaphassam! – villant át az agyamon, miközben enyhe futótempót eröltettem magamra.
Csakhamar óriási tömegbe ütköztem. Mindenütt fotósok és mikrofont tartó kezek fogadtak, a mobilozók erdejében nehezen mozogtam.
– Hát persze, ez a HITAKI-SAI ünnepe. Kiotóban a fesztiválok között előkelő helyen szerepel…

Talpig fehér ruhába öltözött papok több, mint százezer fatáblát égetnek el rituálisan, imákat énekelve, a nagy templomi ünnepség után.

Szál a fehér selyem lobogva a szélben, puhán és ünnepélyesen a magasba fölszökő, vörös lángnyelvek között. A megpörkölődött tujaágak illata betöltötte a levegőt. Az ősi betakarítás utáni köszönet nyilvánítás INARI OKAMI-nak. És minden teremtmény életáldását kérik az imáikkal.

Az ember valahogy átérzi, ha a szöveget nem is érti, de egy jelentős, magas rezgésű aktuson vesz részt és némán, megbűvölve adja át magát a bűnök rituális föloldásának. A figyelem hideg acélpengéje kézzel fogható volt… Az ének betöltötte a környező tér pontjait és éreztem, hogy a lelkünk emelkedett a tűz pattogó, cakkos, sárkányos lángnyelvével…

Az ősi hagyományok nem véletlenül alakultak ki és formájukat szimbolikus jelentéstartalmak alakították ki és mentették át az utókornak. Például az évkör négy sarkalatos pontját (ami megjegyzem az adventi koszorúnkon a négy szimbolikus gyertya), a tavaszi és őszi napéjegyenlőséget, vagy a nyári és téli napfordulót. Japánban ezeken a fontos időpontokon ünnepi táncot lejtve, átszellemülve összekapaszkodva, hordozzák körbe a FŐNIX madár aranyos figuráját. Táncukkal hirdetik a FÉNY diadalútját és végpontként a föltámadást. Ez ugye egyáltalán nem idegen a „keresztény Európa” fölfogásától sem…

A fény gyermekei őrzik a világon kultúrájukkal az igazságot, a szellem fölemelkedését az anyagból és egyben az útját is. Kiutat a három dimenziójú világból, amit Jézus is próbált elmondani nekünk. Emlékeztetnek minket arra, hogy kik is vagyunk valójában. A látható fizikai formákon túli világokról mesélnek és reményt adnak az életünkhöz.

Bizony. A világon rengeteg ember él a „forma” bűvöletében. Azzal van elfoglalva, hogy hogyan néz ki a „burok”, a teste. Az idejük legnagyobb részét az a gondolatkör tölti ki, hogy megváltoztassák, átalakítsák ami nem tetszik, vagy éppen drága ruhákba burkolják a lelkük kifejezésének meghosszabbításaként.

De ilyen szent pillanatokban, amikor emelkedett a lelkünk megkérdezzük, hogy mire való mind ez hát? Nem lenne-e jobb és célravezetőbb a fölemelkedésünkkel, vagy kiemelkedésünkkel foglalkoznunk, hisz’ az idő az egyetlen dolog ami adott a születésünk pillanatában. Sohasem lesz már több belőle. Ha elfogy, az időnk lejárt… Így mindenképpen és szükségszerűen a „bánat” felé haladunk, ha az öregséget, esetleg a betegséget szemléljük… Az életünk fogyását éljük nap, mint nap.

De ha főnixek vagyunk ugyanakkor a növekedés is vendég lesz az életünkben, a fizikum reciprokaként. Annyira szép és egyszerű az igaz út, hogy senki sem hisz benne.

A „FÉNY GYERMEKEI” örzik ezt a tudást kultúrájukban függetlenül attól, hogy hol, hogyan és miként élnek a világ legkülönbözőbb vidékein. Messzire kell ahhoz elmennünk, hogy közel legyünk ahhoz, ami számít… A szellem szintézise nem megy végbe magától az anyagban. Olyan, hogy véletlen nem létezik. Minden keletkezőt egy szellemi alkotás előz meg és hív a létezésbe. Ebben a folyamatban aktív résztvevők lehetünk, ha akarunk…

Ezek a gondokatok kavarogtak bennem, miközben erősen nyújtozván a kamerámmal, próbáltam a tömeg fölé emelkedni. Lassan elfáradtak a karjaim és a bordáimat is egy idegen könyök masszírozta , így hát úgy döntöttem, hogy az ünnep lényegét már sikerült megfognom és megörökítenem az otthon maradottak számára… Lassan leeresztettem karjaimat, összepakoltam és megindultam hazafelé az éppen kibújó napocska fényében, ami csodálatos fényjátékkal köszönt nekem a TORII díszkapun át, megcsókolva a főnix homlokomat….

A JUHARFÁK TITKA

Minden kedves Olvasót nagy szeretettel és tisztelettel üdvözlök! Kérem engedjék meg, hogy átvezzessem Önöket egy titokzatos kapun, ami egy csodálatos, fénnyel teli világba visz, amit úgy hívnak, hogy Japán!…

Folytassuk az utazásunkat és nem egy „átlagos” túrista úton veszünk részt, hanem egy „lélekutazáson”, tehát a dolgok és látnivalók egy magasabb nézőpontból való szemlélésére invitálom Önöket….

A zöld teámat szürcsölve érzem, hogy szétárad bennem az életerő. A tea színe is élénkzöldes, a kifogástalan egészséget szimbolizálva. Az energetizált testem boldogsága a lelkemre is hat.

Lassan fölnézek az átható kék végtelenségbe és egy dallam foszlánya fordul a létezésbe: egy gyermekkori boldog dalé, amikor nem rágta cakkosra a lelkem szárnyait a gyűlölet, az irígység, a kétely és a félelem, ami manapság mindenhonnan csaholó kutyaként tör ránk.

Lenézek a kavicságyon pihenő poros cipőimre és a piros textiliájú teázó padjain dúdolni kezdem a régnemhallott dalt. A déjavu érzésem erősödik és csillogó szemmel vizsgálom a tóparti fák ezerszínű lombkoronáját.

– Milyen csodálatos levélből és ágakból szőtt szőnyeg, a Természet „perzsa szőnyege”-gondolom és ráhangolódom a juharfák megfoghatatlan színskálájára.
– igen, minden fa más, egyéni színkészlettel – gondolkozom tovább.
Pár héttel ezelőtt még a zöldellő juhar legyezők alatt vizsgáltam a mohák fajtáit és láttam, ahogy átölelik a Buddha szobrok mohos koponyáját a fínom, érzékeny és apró levélkéjükből font karjaikkal. Csak a szellő mozgatta meg idönként a levelek ujjait és bogarak szálltak zümmögve a friss zöld ágak között.

Máskor árnyas domboldalon, az erdő tövében megbújó temető mélabús soraiban bólogattak a sárguló levélzuhatagok, őrizve az enyészet oltárát.

A világoszöld árnyalatokat lassan fölváltotta az elmúlás elötti, utolsó nagy szimfónia. A nyári vidám dallam lassan ereszkedni kezdett. Negyed- és félhangonként más és más színt megidézve, a teljes skálát érintve.

Láttam a rózsaszínek kavalkádját, a lilák, padlizsánok, mély vörösek és narancsok szólamát, a sárgák kórusával a szivárvány összes színének pompáját. És mint egy nagy zenekar, megszólalt a juharfák színeinek őszi szimfóniája… És dallamuk körbefonta az ember lelkét, megbabonázta a szemét és gyönyörűségével elandalította a szívét.

– De mégis mi a titkuk? – engedem az éterbe a kérdésemet a botanikus kertben sétálván, lábamat belefúrva a legkülönösebb lilás árnyalatú levelek keverékébe.
– Miért utaznak tömegesen ide buszokkal a japán emberek, mi vonza őket szenvedélyesen a kertekbe, templomokba? Miért keresik meg, kutatják föl mindenütt a juharfák őszi táncát, megörökítve e szimfónia képi dallamát? Miért jönnek ezerszám az esti fények éjjeli lepkéiként a kivilágított kertek lombalagútjait kutatva? –

Kétséget kizárólag a mai ember éhezik a szépségre és vágyik a tisztaságra, a tiszta forrásra. Arra az ősállapotra, amikor bűntelenül élt. Minden egyszerű és magától érthetődő volt.

De valahol valami elromlott, nem is tudjuk, hogy mi, csak rosszul érezzük magunkat. Kitörnénk a megszokott unalomból és valami másra, szebbre, igazabbra vágyunk mindannyian. Talán a szeretetre… Minden élőlény vágyik a szeretetre. Ami összeköt mindannyiunkat. Lehet, hogy ezek a csodálatos fák azt a szeretetérzést váltják ki belőlünk öndutatlanul is? Azt az egységérzést és mindenben fölolvadást, azt a múlhatatlan és csillapíthatatlan vágyunkat teremtik meg újból és újra, sugározva felénk azt, ami az élet esszenciája?

Magamhoz térek a gondolataimból és érzem a nap sugarainak csiklandozó melegét. Körülnézek. Kimonós hölgyek és lányok, komoly, „fontos” öltönyös emberek uzsonnáznak körülöttem, a babcsemegéjükhöz szürcsölve teájukat.

– Szépek a piros napernyők ívei- állapítom meg és máris tovalibben a pillantásom a színes, távoli hegyek csúcsához, át a harangtorony fölött a mélykék ég határáig.

Ujjaim között átszűrődik a fény és a nap sugarai szivárványos csíkokra osztva jutnak a szembogaramba. Újból elfog a déjavu érzése. Valami elkezdi vonzani a lelkem selymét és húzni kezd fölfelé. Úgy érzem a levegőt tapossák már a lábaim. Virágos zoknim látványa egybeolvad a vízparti őszi virágok csokraival és kalimpálva emelkedem a levegőbe. Ugyanakkor egy mély boldogság érzése is elönt belülről és kacagni szeretnék… Nézem a szivárványos juharfák lombkoronáját és együtt táncolok a levelük fínom mozgásával. A szellőben hajladozó ujjacskáik integetve mutogatnak a végtelen felé.

Ekkor úgy érzem egy juharfa nő a szívem közepébe, hatalmas és erős. Gyökerei mélyen kapaszkodnak az emlékeimbe. Csodálatos színeivel sugárzóan fényes és erős.

– Nicsak, ott repül egy piciny madárka!
Rámnéz és hozzám repül. Ráül a szívem fájára és fütyülve dalolni kezd, énekel és csak énekel. Dalolt és énekelt, tisztán és boldogan. Trillái az égig szálltak, bearanyozták a fák koronáját, az eget, a pici tavat, a házakat, embereket, megnyitva egy kaput a piciny csőrével.

Egybeolvadtam mindennel.

És rájöttem, hogy tudom már, hogy mi a juharfák titka!

A SZÉPSÉG EREJE

A mindenséget átölelő és a teljességet megpróbáló egy csepp Fénysugár, kiváncsiságtól hajtva, lelkében egy csodálatos rózsát nevelt. Amint a rózsaszál kinyitotta érzékeny szirmait egy gondolat született meg benne a porzók ritmikus násztáncából és a bibék illatos mámorából. Egy gondolat, mely megrebbentette a Fénycsepp szivárványos palástját és a Terembura csillagai csillámporos szalagokon ereszkedtek alá a kupola mélykék óceánjából a hófödte csúcsok nyújtózkodó karjaiba, hogy megízleljék az anyag valóságát; az örömöt és bánatot, mit a Teremtő útjukként szabott ki számukra.

-„Legyen!”- szórta az éterbe a gong tiszta és érces hangja, majd a megnyílt égi csatornák áldását a Föld termékeny öle fogadta magába.

Rebben a Fénycsepp, szárnyal a dallam, belső tüzének lüktetését a vizek tánca tükrözte vissza.

A Létezés emlékezete hullámzott immár az idő fogságába és kíváncsian ágyazta gyökereit az anyagba. A mindent behálózó gyökerek alagútjain Szarvasasszony uralja az időt. Bölcsességébe zárva rejti el királyságát, mit sárkányok tüze óv a halandóktól, karmaik között igazgyöngyöt tartva, a kiválasztottak jutalmát.

Az ember maga választja ki magát tudásvágya szenvedélyétől hajtva, mely titkos szövetségessé lépteti elő őt a Fénycsepp kiváncsiságában.

Égi lámpás földi mása, a Világfa immár lombkoronát bontott. Az ősfák antennaként fogták föl és hirdették az égi rendet a színpad játékához és a képzelet valósággá anyagiasult.
A szitakötők boldog fátyoltáncba kezdtek a mindent átölelő fényben; a tücskök és a kabócák muzsikába írták a bambuszerdők suttogó elbeszéléseit a kékégkék védelme alatt. A mikrovilág őserdeiben mohák dolgoztak a zöld végtelen árnyalatain, míg a sziklák kemény ellenállását a fölbugyogó, tiszta vizű források életetadó lelke szelidítette homokká.

A fény-árnyék kettőssége tangó táncba kezdett és a lüktető csavarodásuk magához vonzotta a kíváncsi Fénycsepp elmerengő tekintetét.

Az idő szétárasztva bölcsességét hullámzott végig a gong szavára.
Az évszázadok alatt érlelődött, patinás vörösfenyő kapuknál, a sátortetős templomok füstölőiben, a titkos kertek kanyargó, mohos kőkockáinál guggoló, piciny kút vízcseppében koncentrálódott valami megfoghatatlan. Tömény, ugyanakkor egy átfogó érzet, mely a színpad állandóan változó szinfóniájából táplálkozó és a létezés megéléseinek tárházából fakadt.

A Fénycsepp megpihent egy kicsit.
Eltűnődött azon a furcsa és számára eddig ismeretlen és új érzésen, mely immár hatalmába kerítette. Talán az emberek is ezt érzik, mikor csodálatos ruhákat kreálnak maguknak, vagy a mozdulataikba rejtett színes fénytáncukkal, a virágokból épített koszorúikkal, csokraikkal, fejdíszükkel, az arányos házaikkal, a kreatív fantázia-kertjeikkel, vagy az ecseteikkel rögzített álomvilágukkal mind, mind ezt az érzést szeretnék újra és újra átérezni, befogni és végtelenül sokszor átélni?…A muzsika mámorában fogant fénykódok átíródnak és szavakba önthető érzetekké alakulnak át. Micsoda erő ez, mely irányít, magához vonz és megfogva csapdába csal, hogy oltáránál népek és birodalmak hódolnak neki? Ópiumként a lélek örök társának szegődik és iránytűként minden tevékenységet a saját birodalmához irányít. Jóllakottan még többre és többre vágyik belőle a lélek örök rabságra és gyönyörűségre ítélve…
Ezen tűnődvén a Fénycsepp maga is táncba kezdett és boldogan dalolva váltogatta a színzuhatagát a fodros felhők gomolygó gőzerdejében. Fénysátrat vont a fodrok szélére és boldogsággal áradt szét a környező havas csúcsok integető karjai felé. Huncut tekintetébe felismerés lopakodott, majd széttolva a felhők fodrait, teljes erejét a szivárványa kettős ívébe árasztotta.

-” Tudom már!”- nyilallt belé a fölismerés.
-” Ez az erő, mely a lelkek titkos fegyvere a földi világ anyagba zárt dimenzióiban, ez az erő a SZÉPSÉG EREJE!”

A Fénycsepp a lelkében növesztett rózsaszálat tovább nevelgette és ezután már tudatosan vigyázott, hogy a szépség járja át a teremtményét.

YIKI MIYAZAWA KIOTÓI ÉTTERME

A kedves Olvasóimat ezúttal egy könnyedebb témával lepem meg és bevezetem Önöket Kiotó kulináris utcájába. Oda, ami egyesek szerint Kiotó legjobb vendéglője, JIKI MIYAZAWA éttermébe és a mesterszakács művész-világába.

Művészi a világa, hiszen hozzászokott már az Olvasóm, amit mindig hangsúlyozok, hogy Japán lakóinak isteni adománya a művészi látásmódja. Az a képessége, hogy szintetizálja a dolgok lényegét és egy magasabb szintre emelve azt beilleszti a maga teremtette világába, hogy minőségileg új dolgot hozzon létre, gazdagítva a Világ lehetőségeinek festői palettáját…

Azt mondhatnánk, hogy jellegtelen, vagy inkább átlagos a vendéglő bejárata, ellentétben a város legforgalmasabb, legdivatosabb környékének karakterével. A természetes anyagok fölhasználásának híveként jól éreztem magam a tiszta fa, bambusz, len és pamut anyagok gyűrűjében, a belépésünk utáni elhelyezkedésünknél. A berendezés puritán és lényegretörő, állapítottam meg. Az anyagi világ egyszerű kifejezési formáit mindig szeretik szembeállítani a természet bonyolultabb megjelenési formáival. A kontraszt izgalmas esztétikai és érzékelési kalandot nyújt a szemlélődőnek.

Elgondolkoztam azon, hogy csak nagyon kevés ember érzékelése kiművelt. Zárójelben megjegyzem, hogy nem így az egós gondolkozása…

Az érzékszervek kifinomult működését tanulni kell. Edzeni kell magunkat, egy életen át tanulni kell, hogy a művész szintjéig jussunk el. Hogyan lehet átalakítani a mindennapi rutint úgy, hogy élvezhetővé váljon és végeredményben az élet szeretetének bölcsességévé nemesedjen?

Kérdezhetjük, hogy mi a szépsége egy fogmosásnak, vagy egy krumpli meghámozásának, vagy a fölmosásnak, esetleg az öltözködésnek, vagy a 6-os villamoson történő utazásnak a délutáni csúcsforgalomban? A kérdés jogos. De megvilágítom, hogy mire gondolok, így kanyarodjunk vissza JIKI vendéglőjéhez!

A betérő vendéget rizspálinkával kínálják nyitó aktusként. A poharát mindenki maga választja ki egy kosár pohárka közül és nem találunk két egyformát közöttük.
A földes elem kerámia kelyhei, vagy levegősebb, kínai metszett üveg, esetleg egyszerűbb fém, vagy esztergált fa edénykék közül választhatunk. Ez a nekifutás már előre vetíti, hogy mindenkit egyéniségnek tartanak, és nem darálnak be minket egy általános ember-masszába… Minden látogató egyszeri és megismételhetetlen emanációja az isteni, végtelen lélekóceánnak.

Tulajdonképpen ez nagyon jó alaptulajdonság, hogy valaki mindenben a szépet és a jót látja meg, valahol erről van szó. Kifejleszteni magunkban azt a látásmódot, hogy esztétikai gyönyört érezzünk az érzékszerveink által fölfogható ingerek hatására. Megengedem magamnak, hogy jól érezzem magam és élvezem a létezésem minden pillanatát.

A fölszolgált ételek tálalása kifejezetten művészi élményt nyújtott számunkra az ízélményükön túl is. Főleg tengeri halakból állt a számunkra összeállított menüsor mivel a „tenger gyümölcseinek” nem vagyunk hódolói… A segítő, kedves kisasszony mindig megmutatta az aktuálisan fölszolgált halfajta fényképét, hiszen mi főleg az édesvizi halakat ismerjük.

A fehér, rózsaszín és vöröshusú halacskákat a legkülönbözőbb módon állították hadirendbe az élvezetek fölvonultatásában.
A csodálatos látványú tálak lenyűgöztek bennünket.

Milyen érdekes gondolkozásmód hozta létre azt a tíz évig az udvarban rozsdásodó vastányért, ami tudta előre, hogy egy bizonyos sülthal szivárványos bőréhez passzol majd a rusztikus, lyukacsosan kikopott minta!

Milyen pazar az a látásmód, mely megalkotta a tükörfényes üvegtányéron a kérges, piros halhús reflexióját a vasabi ellentétes, matt zöld ízbomba halmával!
Milyen kifinomult az a tervezés, mely a gőzölgő, illatos leves sárga zsírcseppeit előre látta, a lakkozott, fekete bambuszedény falának ütközve, kacagó gömbökké formálódva! És az áttetsző, babhélyon visszanevetve az utazó csodálkozó arcába párologta rejtett kincseit…

Milyen különleges az a kreatív elme, mely tudja, hogy az éhes vándor minden porcikájával élvezni fogja a leomló, pörkölt, szézámmag hegyeket a rusztikus, földszínű kerámiatál alján szunnyadó, meglepően édes, ragacsos rizspudinggal!

Azon már nem is csodálkozunk, hogy a babbundában sült, töltött halszeletek robbanva olvadnak el a nyelvünk tapintó izlelőbimbóin, megidézve gyermekkori álmok illatát és az első szerelem mámoros szívdobbanásait…

Friss fuvallatként ér a savanyított zöldségek eltört és megragasztott porcelán tálkájának mintája, mely pontosan a zöldségek rostjaihoz illő formavilágú.
Az ember csak csodálkozik és élvezi a fizikai világ bőkezű ajándékait és rácsodálkozik az újabb és újfent megtapasztalt gyönyörök „Szemiramisz kertjére”…

Néha a kevesebb az több, tartja a mondás, ami a mi esetünkben is igaznak bizonyult. A sok apró, különleges falat vég nélkül érkezett megtapasztalásra és a gyomrunk kezdett megtelni, az arcunk kipirulni, a kedvünk kigömbölyödni.

A natúr, ragacsos rizs fahordójából bátran kérhettünk repetát amíg a szénhidrát éhségünk megnyugodott…

A kényelmesen lassú ritmusban fölszolgált ételek fonalát fölgombolyítottuk és elérkezett a tea ideje.

MIYAZAWA séf maga készített mindent a szemünk láttára. Nyolc vendég számára teremtettek helyet, akik egy turnusban étkeztek. A tea az utolsó, levezető aktusa a kulináris kirándulásunknak.

Természetesen a macha teát elöttünk habosította a mester a bambusz eszközével, mely egy borotvapamacsra emlékeztetett. Az maga a klorifil bomba, a flóra esszenciája, az egészség sűrített időkapszulája, amikor a nyelvünk belemerül a sűrű, élénkzöld, habos teaóceánba… Becsukott szemmel is egy pillanatig tartó, csillagok között vágtázó kentaúr csókjának megrázó ébresztése!…

Homályos szemmel tértem magamhoz e csodálatos utazásból, mely megmutatta nekem az élet szeretetét, az önmagunk iránti tiszteletet és megbocsájtást, hiszen csak az tud fölszabadultan, érdek nélkül látni, aki ezeket már magáévá tette.

Rájöttem, hogy jogom van élvezni az életet és az apró örömöket, amiket a sors elénk tár. Meg kell látni mindennek a szép és jó oldalát abból, ami körülvesz minket. Saját magunk művészi látásmódját építjük és fejlesztjük az érzékszerveink kiművelésével. Merjünk tanulni másoktól: ami érdemes arra azt vigyük tovább, fejlesszük a saját szánk íze szerint, hisz az emberi evolúció sorsa is ez, így működik a világunk!

JIKI MIYAZAWA mester, úgy érzem, eszem még a főztödet máskor is! Szeretném, ha lenyűgöznél újból és újból a kreatív ízvilágoddal!

Köszönöm a megtisztelő élményt!

KIOTÓI EMLÉKEK

Kényelmesen elhelyezkedtem a kedvenc, kockás takarós fotelomban, fölhúzott lábakkal kortyolgattam a gőzölgő mentateámból és a légzésemet figyelve elcsendesültem.
Minden szívdobbanásommal távolabb és távolabb kerültem a reális világ zajától, a konvencionális és „normális” rezgéstartománytól…

A szigorú szemű Idő Ura selyemköpenyét meglendítve megpördült előttem és egy pillanatra felügyeletét vesztve magamra hagyott. Így az irrealitás örvénye elkapta a lábujjaimat és kavarogva, mágnesként vonzott magához. Midőn megvillantotta kacagó fogsorát a fehérre meszelt Joker-arcán, már úsztam is a levegő illatbuborékjai hátán a szivárványos képzelet, ajtókkal tarkított végtelen folyosóján…

Füleltem. A csendről visszapattanó visszhangos csengettyűk emlékeket toltak elém; hangok, illatok, érzések és képek formájában. Az ajtók szép sorjában fölpattantak egy rendszer szerint, kitárva rejtett szobájuk féltett kincseit.
Lassan elindultam a hosszú folyosó ajtajai előtt és egy fényhullám előhívta a belső látásomat….

Emlékszel, micsoda kékje hullott a hajamra a kora őszi égboltnak, ahogy az ódon templom olajos és fekete oszlopai között, arcomat fölemelve kiléptem a fényre, hogy közelebb kerüljek az érzékenyen táncoló, mindenszínű juharlevelek ágaihoz…?

Emlékszel az előttem haladó kimonós lányok ritmikusan mozgó, ezerszínű és formájú virágzuhatagára, a kimonók selymének suhogására, a hajukba tűzött virágok művészi kompozíciójára….?

Emlékszel a karcsú tetők eget ölelő, lágy ívére a város fölött lebegve? Vagy a kabócák lendkerekes kórusától zajos, zárt kertek tavirózsáival ölelkező szitakötők nászára? És a zsindelytetős szentélyek fölbuggyanó mély, búgó, elmébe kapaszkodó haranghangjára?

Nem is tudom mikor rezgett bennem ennyire élően a japán szigetvilág esszenciális életforrása!
A gondolatok suhanva száguldanak a lélekmag kamráiban, hogy föltárhassák a legeldugottabb zugok mézcseppjeit.
Most is hallom a lágy esőcseppek finom motozását az ernyőm kifeszített vitorláján. A mohák élénk zöldje jelezte burjánzó egészségüket a lépcsők kövein, a zen kertek szimbolikus dombjain, vagy a páfrányok szimbiózisában kiteljesedő mohadinasztiák kapcsolódásában.
A lüktető, élő emlékeimben minden rögzítésre került…

Az összeölelkező bambuszok koccanásai a szabadság ígéretét nyújtogatták az ég felé derekuk rugalmas lüktetésével, midőn a hangyák világa keresztezte az elhalt levélkék gyászdalát. A bambuszrügyek szuperszonikus osztódásai az élet megújuló szerelmes ölelésében nyertek életteret. A hullámzó fénynyalábok lüktetve váltogatták az igen-nem fekete-fehérjét, mint a film hőskorában a fény-árnyjáték szögletes mozgása.

A város közel s távol, hívogatóan nyugodt horizontális képe a szívembe záródott. Jól éreztem magam, mint egy kifogástalanul hangszerelt szimfónia fő motívuma; képzeletem azóta is kiszínezi újból és újból a megőrzött képet, hogy az előhívott verzió új megfigyeléssel gazdagítsa a meglévőket, ezzel biztosítva a halhatatlanságot számukra.

Mi végre e sokszínűség és ugyanakkor bonyolult egyszerűség, hogy a halandó utazó összezavarodjon? Elméjében keresve a válaszát, ujjait hónaalá rejtve tétován, lábujjhegyen hintázva, üveges szemmel merengve futtatja a kereső agarait az agya tekervényes könyvtárában…

Az már bizonyos, hogy csodákkal teli a világunk, csak keresésükre kell indulnunk, hogy a legmeglepőbb helyen rábukkanjunk a Teremtő megfoghatatlanul gazdag kreativitására. És mi „társteremtők” ha szemfülesek és tanulékonyak vagyunk olyan csodálatos helyeket hozhatunk létre, mint Japán… Az emlékeim aranyló lapjai bizonyítják a csodák létezését és az élmények gazdagítják személyiségünket. Az élet kihívásaira adott válaszunk több lehetőségből választhat a tudatalattink rögzítéseiből.

A föltárt ajtósor emlékei egy éjjeli tűzhányó lávafolyamaként izzították át lelkem termékeny fövenyét, hogy az emlékképek csillogó drágakövek legyenek az ismeretlen jövő kisarjadó életfáján. Minden emlék elevenen él bennem, hogy egyszer, valamikor egy műalkotás formájában utat törjön magának a többdimenziós létezés hullámzó óceánjában.

A kockás fotelban magamhoz térvén hátrahagytam az „Emlékek Folyosóját” az ajtósorral és egy nagy levegővel visszatértem a realitások mezejére…Az elgémberedett tagjaimat megmozgattam egy kicsit, majd eszembe jutott valami, ami igazi örömmel világította meg lelkemet…
– De jó, hamarosan csomagolok és utazunk Japánba! Az emlékeimet gazdagíthatom és…..átadhatom majd másoknak is a rengeteg szépséget és csodát!

– Ez az igazi ajándék a sorstól! Hálásan köszönöm – gondoltam és már neki is fogtam a terveim elkészítésének…

SETSUBUN – TÉLTEMETŐ

Tavaszi rituálék Japánban

János egyik este fáradtan ért haza a Yukawa intézetből, ahol a japán kollégákkal a részecskék világát kutatják, és a matematika nyelvén írják le fölfedezéseiket.
– Sok fényt és embert láttam a kivilágított hegyoldalon, talán valamilyen esemény lesz, megnézhetnéd holnap…
Így is lett.

Nyakamba vettem a filmes eszközeimet és izgatottan kanyarogtam az ősi, faházas utcácskák között, míg elértem a lépcsős följáratot a „nagy pínél”.
A házak szintjéből kiemelkedvén a lépcső egy pavilonokkal gazdagon berendezett tisztásra vezetett, ahol rengeteg ember gyűlt össze.

Modern emberként már tájékozódtam a világhálón, így megtudtam, hogy a téltemető eseménye zajlik most, a SETSUBUN, vagy SZECUBUN február 3-ai ünnepe.
A Holdnaptári Újévvel együtt a Tavaszi Szecubun egyfajta Szilvesztert képez és különleges rituálé tartozik hozzá: az előző év gonosz energiáinak elengedése és a tér megtisztítása – „bab szórással”. A gonosz szellemek elűzésével a következő év jó energiáinak nyitnak utat. Ezt a speciális szertartást MAMEMAKI-nak hívják és a 8. században került Kínából Japánba.

Ezen a csodálatos, napos, kora tavaszi hangulattal találkoztam az első pillanattól kezdve. Minden az élet megújulását hirdette, valahogy a levegővel áramlott a marsi kicsírázó mag energiája, és átjárta a lelkemet. Ösztönösen is érezzük a mindig megújuló élet reményteli, bizsergető energiáit.

Természetesen az évköri ünnepek bonyolítását az egyház organizálja Japánban, ahol az emberek készségesen együttműködnek az égi és a földi renddel.
A hangulatos egyházi pavilon-sorokon a legkülönbözőbb segítő eszközöket vásárolhatunk, mely a vallásos élet szükséges kellékei. Vásárolhatunk pl. egészséget, gazdagságot, hosszú életet, szerencsét, vagy csak egyszerűen a megvalósulandó vágyainkat segítő tárgyakat, eszközöket, programozott ásványokat: megszentelt, vagy fölszentelt írásos papírcsíkokat egy csodálatosan kidolgozott, szövött selyemzsákban elhelyezve. Szokás ilyenkor a szerencsét is szóra bírni a fapálcikás jóslással, amit azután föltűznek egy madzagra, hogy a szél beteljesítse álmaikat. Mint a buddhistáknál az imamalom a szüntelen forgásával viszi az információt az éterbe, a megvalósulás útjára bocsájtva.
Szép gondolat.

Figyelem a sorban álló embereket, a szélben táncoló papírcsíkokat, a földíszített szabadtéri oltárokat és a számomra ismerős Szarvas-oltárt.
A szarvas figurája szintén fontos Japánban, mint a mi őshagyományainkban is. Ugyanaz az őstartalma.
A szarvas agancsai szimbolizálják a szíriuszi több napos (A, B, C, D) rendszert, melynek a mi naprendszerünk is része és a galaxisunk középpontját képezi bizonyos őskultúrák szerint. A SZILVESZTER szó is a szíriuszi rendszer emlékezetét őrzi és ebben az időben vagyunk legközelebb a szíriuszi rendszerhez. (jan. 2)

Nem tudom megmondani pontosan, hogy a lakosság hány százaléka aktív fölhasználója az egyházi szolgáltatásoknak. Azt gondolom, hogy elég magas lehet, mert a kultúrájukba beépült a lelki, szellemi ráhangolódás az égi energiák földi átültetése. De hogy ki, milyen módon végzi ezt, egyénileg vagy egyházi közreműködéssel, az az egyén fejlettségi szintjétől függ. Mindenesetre egy csodálatos rendszerre fűzték föl az Élet földi rendjét az évköri ünnepekkel megjelenítve.

Örülök, hogy megfogadtam János tanácsát, és új tapasztalatokkal gazdagodtam följebb emelkedvén az emberi kultúrát illetően.
Az idei SZECUBUN emlékeként magammal viszem a kicsírázó mag színébe öltözött, zöld ruhás férfi képét, aki előttem lépdelt a fekete facipőjében, pici légőrvényeket keltve maga körül, mozgásra ösztökélve a levegő hullámait…

ZÖLD – A SZERET HALHATATLANSÁGA

Az óriási vörösfenyő oszlopok rajzolatai színesebbé váltak az idő érlelő minőségétől. A hatszirmú virág formájú csavarvégek megcsillantak a napfény mosolygós ölelésében és hivogatóan kacsintottak az utazóra.

-Jöjj közelebb, legyél részese az átjáró misztériumának, mely más világokba nyújt bejutást a vasveretes szárnyak kitárásával! Ez a kapu megnyitja a lelked bezárt szunnyadását és friss fuvallattal rádleheli az ébredés megvilágosodását…A választás a tiéd! Jöjj hát és lépj át egy csodálatos világba, amit már jól ismertél egykoron, de a feledésed homálya eltakarja előled a kitaposott ösvényt.

A szikrázó és a kapun áttörő, milliónyi fénykezecske koszorúja szétnyílt, ahogy átléptem a magas küszöbgerendán és a lehelletfínom érintésükön áthaladva egybeolvadtam az aranyló fehérséggel…

… Lassan fölfogtam a szemem elé táruló látványt és meghallottam a bogarak tevékeny zümmögését.

– Micsoda gyönyörű zöld derengés mindenhol, ahova nézek! -gondoltam, miközben háromszázhatvan fokkal megfordultam magam körül.

Látomásomban amerre a szem ellátott mindenütt virágok; tengernyi virágmező közepén álltam és a csiklandozó virágportól színeire bomlott az inteligens fénynyaláb. Magamba szívtam a szabadság és a súlytalanság állapotát.

Az első meglepetésemből fölocsúdva észrevettem, hogy a smaragd- és fűzöld közé néha rózsaszín pamacsok is vegyültek. A virágok lágy dallamot fuvoláztak hajladozva a szellőben, össze-összekoccantva buksi, szirmos fejecskéjüket. A méhek tevékenyen és öntudatosan dongtak egyik arcocskáról a másik fejecskére, sugározva magukból azt a rendet és megelégedettséget, melyre a világ működését alapozta a Teremtő.

-Milyen bolond a világ! – gondoltam a látvány hatása alatt.

-Mindenki rohan, szalad, siet valahova…Keresnek, kutatnak valamit. De mit is?

Tudjuk egyáltalán, hogy miért tekeredik mindig ugyanarra a dallamra a napi óriáskerekünk? Miért rohanunk megszerezni, gyűjteni, fölhalmozni olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk igazán? Miért osztjuk és szerkesztjük percre pontosan és tömören a nap huszonnégy óráját valamilyen tevékenységünkkel, hogy ne kelljen gondolkoznunk? De min is…? Magunkról? A világról? Az időről és a jelenről?…

Ha az utcán körültekintve megállok azt látom, hogy mindenki siet valahova. Gyorsan, vagy komótosan, mélázva, vagy meg-megállva, bizonytalanul botorkálva, netán határozottan és öntudatosan, mindenki úton van…Még a kutya is céltudatosan szedi lábacskáit…
De mit keresünk mindannyian?

Itt, a virágmezőben állva érzések és gondolatok rohantak meg, futottak át az agyam csillagos csatornáin, meghúzva az értelem pókhálóinak láncolatát, meglelvén a gondolatot, mint áldozatot az értelem oltárán…

Az ujjamon végigmászó katicabogár a fülembe súgta, hogy egy szemvillanás az életünk, husss…és vége; a sárkányeregetést lezárja az elszakadt zsinór…Szaladhatsz utána, keresheted, hogy mi maradt belőle!

A megfoghatatlan, ismeretlen csomag. Bontogathatod utólag, már késő. Új dolgokat nem tölthetsz már bele!…

– Nem, nem! – tiltakoztam ösztönösen.
– Mégis kell, hogy nyoma maradjon a létezésemnek! Akkor miért lehelt életre a Teremtő, ha nem érdekli többé, hogy milyenné vált a lelkem cirádás kacskaringója, a gyémántom csiszolása?…Mi végre gyűjtjük azt a sok fájdalmat, szenvedést, néha megengedve magunknak egy kis mámoros örömöt is?…Mi marad mindenből az időtlen állandóban?

A mutatóujjam végéről elröpült katica után nézve, belemerültem a zöldek végtelen tengerébe. Hátamra dőlve, kezeimet kinyújtva, a tíz ujjammal kitakarva a nap fehéres tűzgömbjét folytattam a kutatást.

– Szomorú, szívfacsaró látvány egy geiko rizsporos arcának öregedő álarca…Hiába a suhogó selyem fénye, hiába a bimbózó hajtűkkel épített, bársonyos hajtorony, hiába az érzékenyen rezgő fityula a leomló virágfűzérek mögött! Az ifjúság madara megrebbent, lelke az égbe szállt. És az édes papucskák tovalépdelnek…A lineáris életünk nem tud térbe pattanva gömbbé teljesedni!

Csak vizsgálom és vizsgálgatom a „zizegő”létezés kiugrási lehetőségeit.
A tengernyi zöld végtelenjébe merülök.
Egy citromzöld madárka más dallamba kezdett a közelemben, trillái új életre keltették bennem a látásmódom elmozdulását. A varázsmező csillámló zöld fűszálai hajladozni kezdtek a madárka dallamára.

A fiatalság harmatos bimbója a virágzás hatlovas hintójával átgázol rajtad és az összetört tükörben csak a szabálytalanság kuncog feléd!

Nézed, nézed az összetört kép szemét és egy zöld villanás megmozdít valamit a mélyben…A szemed bogarán átsuhansz gondolatban és a „nagy zöldben” találod magad. Ott, ahol a szerelmeid virágai ontják időtlen illatukat. Éppen olyan mezőben, amiben éppen fekszel. És abban a mezőben is te fekszel, épp úgy, mint most…

A ZÖLD szívében fraktálisan tükröződik, végtelenül folytatódik a szerelmed, a szereteted láncolata, mely a szívedből indulva a végtelenhez kapcsolódik, magába olvasztva minden dolgot mi létező.
A pici, citromzöld madárkát, a maikóból fejlődött gésa rejtett könnyeinek gyöngyeit, az utcák kikopott kövezetét, a sok-sok ismeretlen, törekvő ember gondolatait, a katicabogár pöttyeit és a tavacska elszáradt lótuszleveleit. A zöld tea jeges illatát a mohák párbeszédével. A vágtató felhők között lebegő halászsasok röptét, vagy a bambusz sejtjeinek szuperszónikus növekedését. A múlt fájdalmait a jövő átgondolt lépcsőivel és az ősz hajszálaid hulló koronáját…

Ezt mind-mind átérzed és megérted egy pillantásoddal, mely találkozik a tükörben rádmeredő szempárral.
Átérzed és megérted, hogy lelkedben minden megmarad; szabadon szárnyalsz téren és időn át, semmi sem korlátozza a szeretet zöld fonalát. Mindennel és mindenkivel összeköt és ez a zöld szeretetfonál időtlen, halhatatlan és végtelen.

Egyre több árnyalata tűnt elő a zöldeknek, megfestve a látásom spektrumát. Olyan zöldeket is kezdtem látni, amiről eddig fogalmam sem volt. Itt, a bensőmben, a zöld védelmező mezejében gondolataim hatására átalakultak a dolgok megítélésének prioritásai. Kicsit elmozdult és átalakult a „szemüvegem” fókusza.
Talán ezért is , ahogy a selymes fűvirágok között sétára indultam észrevettem egy alakot. Ahogy közeledtem felé egy Buddha csillogó fénylénye tárult föl előttem. Ismerősként üdvözöltem és átöleltem mohás vállait.

– Itthon vagyok, megérkeztem – gondoltam, – nem rohanok többet sehova…Nem sietek, nem türelmetlenkedem, nem ítélkezem, itthon vagyok, a „zöld mező” belső körében. Az ÖRÖK ÉLET VIZE immár az ereimben csordogál!

Mellkasom zöld kapuja tágulni kezdett; egyre nagyobb kört húzva körém. A körülöttem lebegő zöld mezőben tengernyi virág hajladozott a bogarak zümmögésének szimfóniájában. Minden muzsikált benne és a világ harmóniáját használta gondolatai postásaként.

Az ismerős, óriási vörösfenyő oszlopok tűntek föl előttem, miután egy lassú, hosszú és mély levegőt szívtam a tüdőmbe a szétfoszló virágos mező emlékéből…
Megindultam bódultan a vaskos küszöbgerendák felé, hogy átlépjek és búcsúzzam a kitárt kapuk vendégszeretetétől. A milliónyi fénykezecske bezárult mögöttem és lelkem visszazuhant a hétköznapi óriáskerék ritmusára. Csak a kedvenc zöld cipőm kacsintott rám huncutul, ahogy cinkos kopogásba kezdett a kanyargós ösvény kőkockáin…

ZEN-ÉLŐ VILÁG

Kánikula volt. A forróság prémje puhán körbeölelt és a testem lomhán szétterült a csónak aljában. Fölöttem a végtelen lehetőségek bárányfelhői gomolyogtak, míg a kabócák kórusa dicsőítette a nyarat.
A mozdulatlan víztükör csókolta vissza az ég lehelletét, ahogy megkettőződött a bárányfelhők fodros vonalvezetése a mozdulatlan felületén. A kék és ezüst árnyalatai érzékenyen rezegtek a fehérek ölelésében. A fent és lent aképpen olvadt eggyé, mint egy alvó angyal takaró szárnyai. Összeolvadtak az ég csatornái a földi világ csodáival és a Teremtő elégedetten megpihenhetett egy időre…

Hasra fordultam és az ujjaim hegyével megérintettem a mozdulatlan víztükör felszínét. Lassan koncentrikus körök ritmikus hullámzása indult meg az ujjaim fókuszpontjából és a végtelenbe oldódott az információja. Minek is zavartam meg ezt a nyugalmat, gondoltam, hiszen olyan gyönyörű, szimmetrikus képet alkotott a természet az ég és a vízfelület tükröződésében!…

A felemelő látvány megérintette a lelkem mélyebb tartományait. Szemeim a rögzített képet továbbították, hosszú-hosszú tekervényes, szövevényes utakon, tudatom kapuját megnyitván: a kinti csend találkozott a benti csenddel…

és….régi emlékképek merültek föl a jelenbe. A koncentrikus körök régi szép emlékként omlottak az ölembe:
a japán zen kertek csendjére és szellemi tisztaságára asszociáltam…

Az emberi tudat kreativitásának végtelen óceánjában tükröződik vissza a természet nagyszerűsége. A lélek köti össze az ideák világát az anyagi világ formavilágával és tölti meg érzelmekkel, hogy életre keltse az addig még nem létezőt, fölruházva és megalkotva a történetével.
Milyen csodálatos műalkotásai a japán szellemnek és léleknek a zen buddhista kertjei!

Fokozatosan alakultak ki és csiszolódtak az évszázadok és a kreatív elme munkája alatt a mai formájukig. Természetesen a shinto ősvallásuk szellemi iránytűje indította el a fejlődése útján és sok művész dolgozta ki az alapelveit, míg megtalálta a mai kifejező formavilágát.
Úgy tartják a japán emberek, hogy a kert egy kölcsönvett táj, ami az igazi természetben folytatódik. A XII.századtól a szépművészet egyik ága.Tökéletesítették, finomították az elveit és szintetizálták a szabályait. A KERTEK KÖNYVE tíz féle típust különböztetett meg. Minden nézőpontból tökéletes képet kellett alkotniuk. A sziklákat műtárgyaknak tekintették és formájuk, színük és anyaguk szerint osztályozták őket. A rácsos kerítésre például tizenkilenc szakszavuk van…

Az alkotóelemek között megtaláljuk még a a homokot, a sódert, ami apróra zúzott keménykőből állt, a vizes elemeket, úgy, mint vízesések, folyók, patakok, akkor a száznál is több féle mohát, ami az erdők szimbóluma. A kerti lámpások hihetetlen gazdagságával találkoztam Kiotóban, a kertek kiegészítő elemeivel. Csodálatosan nyírt fenyők és virágos bokrok is alkothatják az élő részleteket.

A KAMAKURA korszaktól a zen filozófia beépítette a kertépítő művészetet a többi művészeti ág mellé: a haikuköltészet, a nō dráma, a zene, a kerámia, a teaszertartás, a virágrendezés, a szamuráj hadviselés mellé.

A buddhista templomok kertjében zavarta volna a szerzetesek elmélkedését a vízesések, csobogók hangja, a virágok mosolya, így kialakult az erősen szimbolikus, „kopár”, vagy száraz kert építészet.
A bejáratnál elhelyezett tisztulást segítő kút megmaradt ugyan, mint az ivókanálnyi merített víz és az óceán, illetve az ember önmaga a világmindenség azonosságának szimbolikája.

A kopár kertek az elmélyült elmélkedést, a szellemi munkát és az önfejlesztést segítették. Például maga a gereblyézés folyamata is egyfajta koncentrációs gyakorlat volt a szerzetesek számára, hiszen fizikailag is nehéz volt a barázdák bonyolult vonalvezetésének létrehozása a speciális fagereblyével, mondjuk egy vihar után…

A kopár kertekben változatos, kreatív mintákkal, inspiráló formavilággal találkozunk. Például a tengerekből kiemelkedő szent hegyekkel, vagy állatfigurákkal, tigrisekkel, sárkányokkal, estleg a felhők kanyargó kacskaringóival, vagy egy fölrobbant csillaggal….

Megjegyzem, hogy az utazót elkerülhetetlenül a szeptember 11-én leomlott tornyokra emlékeztette az ENKŌ-JI kertjében megtekintett,és a mohából kiálló bazalttömbök formavilága…Ez már a mai világunk képi világa!

Viccen kívül, kérdezhetnénk, hogy a mai japán ember hogyan tud azonosulni, netán hogyan tudja fölépíteni a saját kertjét, mikor tudjuk, hogy a legnagyobb érték az élettér, a hely maga a szigetországban?

Nincsen olyan pici hely, ami nem lenne elég egy szimbolikus kert létrehozásához! Úgy tartja a mondás, hogy ha pici is, arra elég, hogy rásüssön a holdfény…

Divatba jött a minifák ültetése, vagy az üvegfloráriumok, vagy mini zen kertek, amiket a szoba sarkában, vagy egy asztalon is elhelyezhetünk, de a filozófiáját és a formavilágát megtartva a szellem és a lélek kreatív kapcsolódását teszik lehetővé. Mert valljuk be, azért nagyon elvontnak és esszenciálisnak kell lennünk ahhoz, hogy igazából megízleljük a japán lélek világlátását és világának berendezkedését!
Nekem mindig felemelő gondolataim támadtak ezekben a kertekben, így komolyan fontolóra veszem, hogy építek otthon egyet…

A VÍZTÜKÖR MESÉJE

Nem gondoltam semmire.
Valahol távol járt a tekintetem, magasan a tó tükre fölött, átugorva a tavirózsák kibomló fehér virágait, a víztükörre hajló juharfák és fenyők simogató táncát, egészen a madárröptű végtelen kékségig.
Nem gondoltam semmire, csak voltam…

Átadtam magam a balzsamos levegő lágy ringatózásának, az idő hullámzó másodperceinek, melybe belefulladt a múlt szomorú, bús dallama, karöltve a víg napokkal és átfolyt rajtam az élet.
A csillagok milliárdnyi sziporkázó téridő robbanásai beleoldódtak a fölfoghatatlan és végtelen űr fraktális szívdobbanásaiba, melyek a sejtjeimben dörömbölve kiálltottak:

– Minden él!
– Érzed a lüktetést? Érzed az áramlást, a keletkezés örömét és az elmúlás leköszönő akkordjait? Érzed ahogy a csillagok párbeszéde egybeolvad a mélytengeri moszatok suttogásával? Azt az akaratot, mely mindent mozgat, megtervez és élettel telít? Azt a csodákatos ölelő kart, mely mindig átölel, magához ölel, megóv önmagadtól is és az életedet adta ajándékba?

Az ember csak kivételes pillanatok birtokában érzi át a multidimenzionális rétegek létezését, ahol minden eggyé válik és már nem kategorizál, nem választ szét, nem ítél meg és nem ítél el, nem véleményez és nem állít határozottan…

Ezek elvesztik már az értelmüket.
Nem gondoltam semmire, mikor valaki kérdést intézett hozzám. Nagyon-nagyon távolból indulva jutott el a tudatomig; az agyam és a gondolataim kikapcsolt állapotban, lassan értelmezték és fölfogták a kérdést.

– Ki vagy te? – hallottam a megszólítás lágy fuvoláját.

Észbe kaptam és a víztükör rezgő, szelíd képe mosolygott rám.

– Én vagyok – válaszoltam automatikusan, kicsit csodálkozva a kérdésen.

– Ki az az „én”? – hangzott föl azonnal, még levegővételnyi időt sem hagyva.

– Én vagyok az, Julika, a festőnő…

– Jó, jó, … de ki vagy „te”? – tette föl újból a kérdését a víztükör, mikor megláttam az arcom tükröződő képmását a fák lombkoronájának hímzett gyűrűjében.

– Nem a „szerepedet” kérdeztem….

– Tudod- folytatta a kérdés kifejtésével a lágy hangú tükröcske – „én” hol egy nyugodt és tiszta égbolt vagyok, ahol a madarak és a fák randevúznak boldogságukat keresve a lebukó nap aranyló fényében, hol egy csendes eső, bús, lassú táncú, egymást kioltó koncentrikus körök szőnyege, amint a halhatatlanság képletét ringatom magamon. De előfordult már, hogy mérgesen fodrozódtam a szelecske cukkoló karjaiban, midőn próbálta a tiszta tükrömet behomályosítani… Láttam én már magamat a nyári kabócák lenkerekes berregésében, amint a tavirózsák lebegő virágait alulról szemléltem, föloldódva az aranyhalak buborékos, cuppanós csókjaiban. A buborékok könnyedén emelkedtek a tavitózsák fölé megcsillantva hajlataikon a tükröm fényét…És az időtlen tükröm visszaköszönt a csillogás fényéből. Mind nagyobb és nagyobb körök íródtak le tágulva, terjedve, a hullámtengerrel hírdetve lényem tisztaságát, egészen az univerzum széléig. Majd visszafordulva a hullámok, az arcvonásaimat elmosva, egy új ritmikus táncba kezdtek. A hullámok lágyan mozogtak, magukkal rántva minden élőt és holtat, fölütve és megadva az élet ciklusát, mely mindent betölt, élettel átitat és újra gondolja a játék korlátait és szabályait. Megváltoztatva a magány elzárt barlangját, kipattintva a bezárt szoba ajtaját, megállítva a lejárt lemez forgását.

– A kedvem változó. Hol vidáman lebegős, hol búsan zavaros, hol beszédes és tiszta, átlátszóan kedves, néha a színes falevelek néma sírja…

Mindenhol ott vagyok, bár nem vesznek rólam tudomást. Én teszem a dolgomat az idők végezetéig. Megmutatom, hogy „te” milyen vagy… Milyen a világ és benne minden élőlény. Szembesítem a dolgokat önmagukkal, fölébresztem bennük a megismerés iránti vágyat. Mindenhol ott vagyok és sehol sem vagyok, mert a láthatatlan testemmel csak a rezgésemet érzékeled. Segítek neked megismerni a végtelent és a határtalant, visszatükrözve önmagad képével. Mindenhol ott vagyok és sehol sem vagyok. A megfoghatatlan mindenség tiszta kapuja. Egy átjáró a lelked számára, hogy tudd, hogy emlékezz, hogy „Te” ki vagy!

– Értem már- szólok közbe.
– Ismerlek, mindig is ismertelek, kedves vagy nekem!
Valóban megnyílt egy láthatatlan kapu a lelkemben a víztükör szavaira.
Valamilyen melegség kezdett áramolni bennem és egy ismerős érzés kerített hatalmába. Mintha lángolna a testem, de nem, ez nem is láng.
– Ezek fénycsóvák! – tört föl bennem a fölismerés.

Lassan, belülről kifelé a melegség fehér fény formájában kezdte áttörni a test burkait és egyre több és több fénynyaláb tört ki a lelkemből. A melegség már betöltötte az egész lényemet és úgy éreztem, hogy egy ragyogóan szikrázó, fehérarany fénygömb vagyok. Ez a fényesség pulzálva terjedni, nőni kezdett. Először a Földanyát borította be, majd a bolygókat, a naprendszerünk után a galaxisunkat is és végül a végtelenbe utazott sebesen, mint a gondolat, egészen a világmindenség széléig.

Bekebelezte a tavacskát a házakat a fákkal, az embereket és minden élőlényt és teremtményt. A világmindenség széléről visszafordult, majd zsugorodva visszaért a testembe, a lelkem közepébe és becsukta azt a titkos kaput amelyről a tükröcske beszélt.

Lehuppantam egy mohás kőre a történtek döbbenetével és azzal a fölismeréssel, hogy ki is vagyok én valójában… Percek teltek el, de lehet, hogy több is talán, a néma csöndben a szitakötők szárnycsapását hallottam és a vidám, hullámzó tavacska víztükre fodrozódott előttem.

Nem gondoltam semmire.
Valahol távol egy rigó röpült át magasan a tó tükre fölött, átszelve a tavirózsák kibomló virágait és a víztükörre hajló juharfák és fenyők simogató ölelését kikerülve fölemelkedett a végtelen kékségig.
És a világ már nem volt ugyanaz…